ATLANTISZ

Különös dolog megfosztani magunkat attól, ami vagyunk. Üres érzés. Olyan akkormegminekírjak, amiből váratlanul egy nem remélt szerelem rángatja ki a lélek-árnyékot, ám ezúttal nem teszi.

Annyira józanul látom az eseményeket most, hogy kívülálló vagyok, hogy kétség nem fér hozzá - a szerelem meghalt.

Áruló tükrével gazdagabb a csend, te mégis reméled, Alétheia szeret.

A lélek nem felejt. Nem ismer haragot, nem tud bocsánatot. A lélek, az emlékezésen és a feledésen túl, örök.

Szemtől szembe látván a föld minden fájdalmát, az Igazság királyi trónusán pihen, ragyogása betölti az ég világait, ellenállhatatlan áramban önti el a szíveket és Atlantisz városát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.