LONG LIVE THE QUEEN

Long Live the Queen és Ave Caesar, vagy helyesebben Vesszen a király, mert megjöttél és ezzel a sorsom megpecsételődött, mert a kérdéseidre, és ezt nem halogathatom tovább, ma válaszolnom kell.

Jaj, csak bűntudatot ne ébresztenél! Pedig igazad van, belátom, minden írásnak éppen az a varázsa, hogy engedi az olvasót azonosulni a megszólítottal, fájdalmat, boldogságot ad vagy éppen felkavar.

Csakhogy Vörösmarty Merengőjével mégis anélkül azonosulunk, hogy feltételeznénk, a költő nekünk írta a költeményt vagy írás közben ránk gondolt volna.

A tanulság? Szerintem előbb utóbb egyszerűen csak meg kell nyúvadnia anak, aki írni akar, és akkor  nyugodtan olvashatja őt az olvasó, nem bánt meg senkit.

Egy baj van ezzel a kampec-doloresz dologgal, hogy nincs hozzá kedvem. Ma legalábbis semmiképp.

Mit lehet tenni?

Én például, ha olvasó volnék, amint hogy alkalomadtán megtörténik velem, egészen biztosan becsavarodnék. Különösen, ha ismerném magam, mármint a szerzőt. És egyfolytában azt hinném, hogy nekem ír, nekem énekel, nekem szenveleg. Amikor pedig nem tudnám magamra vonatkoztatni a csacsogását, olyankor meg a féltékenység gyötörne. Hogy ki az, akiért sóhajtozik, ki az, akit annyira vár, ki az, akit épp elküld a fenébe.

Vagyis, ha a blogíró a barátom vagy a kedvesem, vagy mindössze súlyos vonzalmat érzek iránta, valószínűleg egyetlen sorát nem olvasom, vagy megkérem őt arra, hogy ő maga mutassa meg nekem, de csakis azokat az írásokat, amelyek engem érintenek.

Na most, ha nincs közünk egymáshoz, akkor gond sem lehet. Persze ezúttal is beletrafálhat a lelkem közepébe, különösen ha jól műveli a dolgot, ébreszthet bennem sóvárgást, indulatot, de talán kevésbé találja el azt az érzékeny pontomat, nevezzük tobozmirigynek, amelynek működése elvezet oda, hogy céltáblának, alperesnek érzem magam.

Szóval rettenetesen szégyenlem, ami történik, de tényleg, és mégis kötve hiszem, hogy ezen változtatni lehet.

Már csak azért sem, mert, amint már egyszer írtam, minden képzelt és valós szeretőm, tényleges és be nem teljesült szerelmem, álmom és vágyam úgy kavarog minden egyes írásban, hogy lassan már magam sem tudom, mit honnan kölcsönöztem, igaz volt-e és megtörtént-e egyáltalán.

Addig is:

HELLO, I LOVE YOU - the doors

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.