AUGUSTINUS MEG ÉN

Reggel mindig félek. Mint télen, amikor hosszú betegség után megállok a tanterem előtt, épp csak egy pillanatra, a szívem hangosan ver, szédülök, hogy jövök én ahhoz, hogy embereket megszólítsak, nincs időm lélegzetet venni, nem is fohász, ami feltör, nem sóhaj, már odabent vagyok, már nyüzsög körülöttem az örökké eleven szín, az összevisszaság, mát ott állok középen, az életem egészen pucér, ők elhallgatnak, én nem tudom, mi történik, valaki Augustinusról álmodik.

Ma is megtorpanok, szégyenkezve állok az ajtó mögött, távolról lesem, ahogy az a nő, mennyire irigylem a bátorságát, odaül a monitor elé, még csak nem is gondolkodik, ír.

Istenem, ha én is olyan volnék! Ha nem hagyna magamra, itt, az előszobában, mint rémült suhancot! Ha besétálhatnék abba az oszlopcsarnokba, ráérősen és magabiztosan, ahogyan ő az íróasztalhoz, hogy utána leírjam a legszentebb titkot, az első szót!

Tíz óra van. A kölyök, aki még mindig retteg, odakuprodik az ágy szélére, már nem kapkodja a levegőt, megnyugszik. Félszegen nézi, ahogy a lélek mesél.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.