NEM TUDOM, HOL ÁLL A FEJEM

Elhatároztam, hogy  alszom, tévét nézek, ha nagyon muszáj, olvasok valami könnyűt, és nem foglalkozom semmivel.

Na persze a semmi soha nem ilyen egyszerű.

Mintha most jutna eszébe mindenkinek, hogy mi mindenre van szükség, az elszakadt farmer, az ing, amit okvetlenül estére ki kéne vasalni, nem, ő nem tudja megcsinálni, rohannia kell, de ugye itt hagyhatja a gyereket egy órácskára, ami annyit tesz, kilenctől kb. délután ötig, és persze főzök is, mert reggel még nem volt éhes, de már jól esne valami tisztességesebb, közben a telefonok, hogy angolozzunk, mondom, nem, ma nem jó, majd pénteken, mire megjelenik egy írás a levelek között, hogy lécci, de azért még átfutom, szóval dicsekszem, az élet mozgalmas,  még úgy is, ha a felét elhagyom, mint költői kiegészítést, mert akárhogyan is forgatom a szót, ma összesküdött ellenem minden, hogy a pihenés mindössze ábránd legyen.

Különben is. Minek pihennék? Az a pár év, ami még hátravan, az nekem kell. Még arra sem elég, hogy elmeséljem, amit élek, hát még, ha élni is akarom!

Úgyhogy belebújok a ruhámba, felszerelkezem tűvel és cérnával, előveszem a vasalót, odateszem a rezsóra a krumplit és megnézem a mellékletet. Már csak a gyereket kell lefektetnem. Az hamar megy. Aztán jöhet az írás.

Istenem! Hirtelen azt sem tudom, hol áll a fejem!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.