ÚGY SZERETLEK, MAJD MEGESZLEK

Várj, eltévedek.

Szóval lehetségesnek tartod, hogy valakit szeretek és mégis követelőző vagyok? Vagy csak akkor és addig, amíg azt hiszem, bármilyen okból eredően is, és itt nem csak a másik fél vezethet félre, de becsaphatom én is önmagam, mondván, csak bolondozik, csak az eszét játssza, hogy nem szeret, szóval hogy csak addig és akkor vagyok követelőző, amíg azt hiszem - szeret?

Végülis van benne valami, különösen, ha félrevezetnek. Ha ugyanis azt mondja, hogy szeret, akkor némiképp érthető, hogy elvárom a külső jeleket.

Én azonban tartok attól, hogy ennél jóval gyakoribb, amikor hiába ismétli, hajtogatja, vegyem már észre magam, nem szeret, nem szeretett, nem fog szeretni soha, én, lévén szerelmes és ezáltal fanatikus, meggyőzöm magam arról, hogy ezt csakis azért szajkózza, mert nem meri elhinni, hogy viszonzásra találnak az érzései, vagy tudom is én, miért, és továbbra is a nyakára járok.

Az első eset, amikor átvágnak, mocskos dolog. A jelek azonban annyira egyértelműek, hogy mai fejemmel meg sem várom, amíg a szálak összegabalyodnak és már magunk sem tudjuk, ki bánt, kit és miért, egy-két hét, legyen egy hónap, ameddig tűröm a kettős kommunikációt, aztán levonom a következtetést és megyek.

Az önámítás már nehezebb. Ilyenkor magamat kell megszelídítenem. Ebben az esetben ugyanis valójában NEM A MÁSIKAT szeretem, ellenkezőleg, a másikat NEM SZERETEM, oda sem figyelek rá, nem veszem komolyan, meg sem hallom, amit mond és szinte kiabál, hogy hagyjam őt békén, felejtsem el, egyre csak a magam monomániájával vagyok elfoglalva és közben pokollá teszem az életét.

Ami az elefánt és a kínai váza afférját illeti, amikor a szerelem kölcsönös, de nem éppen összeférő egyedek között lobban lángra az isteni szikra,  a dolog megint csak egyértelmű. Én magam egészen biztos vagyok abban, hogy még a porcelánnal is kialakulhat tartós és boldog kapcsolat, ha megvan az odafigyelés és a szeretetteljes akarat. Az ál-szeretet, az önzés mindent felborít.

Hogy mi a helyzet olyankor, ha pusztán azért bántom a szeretteimet, hogy telibe kapják a pocsék természetemet, és teszem mindezt abból a megfontolásból, hogy ha szeretnek, viseljék bátran, amilyen vagyok, miért éppen az ő a kedvükért lennék más, miért lennék tapintatosabb, most, hogy meggondolom, közönséges önzés. Mert jó,  engedjem szabadjára magam, de azért odafigyelhetek rád is, nem igaz?

Arról nem beszélve, hogy nem vagyok meggyőződve, hogy csak akkor lehetek önmagam, ha körülöttem úgy döglenek a szerelmek, mint másutt a legyek.

Ez esetben persze nincs mit csodálkozni, ha egy idő után csupa öngyilkosjelölttel leszek körülvéve. Mert csak öngyilkos képes együttélni azzal, hogy semmibe veszem, vagyis egészen egyszerűen folyamatosan gyilkolom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.