VISSZA-VISSZATÉRŐ GONDOLAT

Ha jobban meggondolom, végső soron egyetlen értelmes kérdés körvonalazódik előttem, a miért élek, minek vagyok a földön.

És persze rögtön beugranak a jól megszokott sztereotípiák.

Hogy az élet értelme maga az élet, ezt én szoktam mondani a tanítványaimnak, kis buták, még el is hiszik nekem, hogy a játék az nagyszerű és itt nincsenek győztesek, sem vesztesek, ez pofásan hangzik, ebben még több is az igazság, csakhogy, és ezt nagyon jól eltitkolom előlük, a játék nem egyszemélyes!

Ja, a maszturbáció? Végtére bevett szokás a fajok életében, és némi megszorítással játéknak vehetjük, mint azt is, ha képzeletünkben teremtjük meg azt a tárgyi világot, amely nélkül játszanunk nem volna lehetséges, de azért, valljuk be, nem az igazi.

Nem beszélve arról, hogy betokosodik, elszürkül, lapos és unalmas lesz az egész, mint amikor magamban sakkozom, nem mintha szoktam volna, de akkor is. Még meg sem léptem a következő lépést, még nem rosáltam és már tudom, hogy erre majd támadást indítok a vezér ellen, és attól kezdve szabad a pálya.

Időtöltésnek elmegy. De van egy bökkenő. Hogy a játszma végén, és emberekről lévén szó, ez előbb-utóbb bekövetkezik, ott állok, magam magammal, ez amúgy mindenképpen megtörténik, és ahogy végignézek életjátékomon, egyfajta keserűség kerít a hatalmába.

Mert jó, elvoltam magammal, tulajdonképpen érdekes is volt, még mulattam is, de az a valami, az a nem is tudom, mi, hogy mégis csak ember volnék, az elmaradt.

Na, ilyenkor jöhet az újabb porhintés. Hogy családod van, voltál szerető, hitves, anya. És igen, enélkül tényleg nem lenne teljes, de hol van már a tavalyi hó? Hát nem azért szültem őket, mert halálosan szerelmes voltam? Mert isten istenben, örökkévaló az örökkévalóban fogant meg bennem az élet?

Az élet messzetűnt.  Égi-társam a hegyeken túl halászkunyhóban tengeti napjait, múlt héten elvonón volt, előtte a veséje rendetlenkedett.

És akkor nem marad más, csak Isten. Vagy az a kietlen, végtelen terek.

Mint amikor apám belém kapaszkodott és könyörgött: "Taníts meg hinni!" Én pedig elsírtam magam. Mert nem hittem semmit. Csak éltem. Ez volt az én hitem.

Meg aztán hogyan is adhatnám vissza azt, ami már végleg elveszett.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.