KAMU

Az igazságon sokszor elgondolkodom. Volt, hogy azt mondtam, mást sem csinálok, mint hazudok, de a felületes ismerős ebből arra következtetett, hogy gazember, gaznő vagyok, ami badarság.

Nem tudom. Igyekszem őszinte lenni, de az őszinteség közelebb áll a belső világhoz, mint a tényekhez. Ezért lehet, hogy az ötszáz forintos póló, mire hazaérek már csak kétszáz forintba kerül, hogy a főnököm, aki csúnyán néz rám, mire mesélni kezdek róla, már szarvat és patát növeszt, hogy rettegek, amikor valójában épp hogy átfut rajtam a bizonytalanság, mert odabent minden másképp történik.

Itt van például a szerelem, amiről olyan szívesen beszélünk. Istenemre, van akire nem is emlékszem, pedig, ebben biztos vagyok, akkor, ott, megevett érte a fene. Másról meg azt hittem, főleg, mert szeretőm sem volt, hogy hipp-hopp elfelejtem, és itt van ma is velem, és akarva-akaratlanul azon kapom magam, hogy néha még mindig vele beszélgetek. Akkor most melyikről kellene mesélnem, ha a múltamról kérdezel?

Tények? A niemand alak lehet, hogy ágyasom volt, míg a másik soha. De a nagyobb hazugságot mégis akkor követem el, ha a jött-ment szeretővel untatlak, és éppen csak azt felejtem el megemlíteni, hogy van nála sokkal fontosabb.

Azt hiszem, a hazugságnak több köze van ahhoz, ami lényeges, mint a tényszerűhöz.

Vagy vegyük például, hogy féltékeny vagyok, te pedig csél-csap, de édes és hűséges kölyök. Szembejön veled egy tüneményes lány, örömében a nyakadba ugrik, megiszol vele egy kávét. Este elmondod, mert te aztán becsületes vagy. Oké. Tudod, mi lesz a jutalmad? Kb. három hét mosoly szünet. Holott lehet, hogy ha nincs ez a cirkusz, már rég el is felejtetted volna a jövevényt, főleg mert némiképp közönséges.

Mit tegyél? Fogalmam nincs!

Ha tényleg becsületes vagy és számíthatok rád mindenkor, akkor lehet, hogy a legjobb, ha kihagysz az egész flörtből. Akkor most hazudsz nekem? Talán igen. De ha tényleg lényegtelen, ha estére már nincs, akkor talán nem.

Persze ilyen alapon, mondhatnád, mondhatna bárki bármit. De nem. Mert vedd észre, éppen hogy nem a lényegtelen perceket hallgatjuk el, hanem, miközben telis de tele szórjuk a másik szemét az igazság- vagy a ténydarabkák porával, hogy már azt sem tudja, hol áll a feje, közben éppen csak arról nem teszünk említést, amiről nagyon kellene. És ezt nevezem én hazugságnak.

Miért tesszük? Azt hiszem, többnyire gyávaságból. Mert itt vagyok én, és önző dög vagyok, és nem akarom elveszíteni a másik figyelmét, türelmét, kedvességét, mint most a tiéd, és pontosan tudom, ha mindent tudnék magamról, ahogyan mellesleg tudok, a te helyedben már tovább is állnék.

Nos, hogy tetszik? Szerintem kamu. De tudod, mit? Ha ráérsz, még öt percig maradj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.