SZVIT

És itt vagy megint. És elküldesz minden éjjel, és már nem tudom, nem emlékszem, miért, visznek az utcák, a fák, aztán a metró, talán a másik irányban lakom, a jól ismert ajtó, a meghosszabbított némafilm, a fekete-fehéren hullámzó emlék, és akkor összerezzenek, hiszen te itt vagy, te élsz, és én nem tudom, már elfelejtettem, hogyan és miért, és félek, már azt is, minek nevezzelek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.