KHÁIM KAKASA

Ma este Jákob Rabbi történetét mesélem el Nektek.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer messze földön, Jerikón innen, Dunán túl egy rabbi, úgy hívták, Jákob.

Odamegy hozzá egy nap Kháim és azt kérdi:

- Mondd, rabbi, holnap ünnep van. Leöljem a kakasomat?

- Öld le, fiam, öld le! - feleli Jákob.

- Na, de nincs nekem másik kakasom, csak ez.

- Akkor meg ne öld le! - tanácsolja a rabbi.

_ Igen ám, de mit szólnak majd a vendégek?

- Hát akkor öld le! - így a tanító.

- Egy baj van, Rabbi, hogy nekem nagyon a szívemhez nőtt az a kakas.

 És folytatódik a beszélgetés még vagy három órán át, amikor egyszer csak a rabbi megszólal:

- Tudod, mit mondok én neked, Kháim?

- Aztán mit, Rabbi?

- Hát a f...om a kakasodba!

A mesének vége, kívánok Minden Kedves Olvasómnak gyönyörű álmokat, és ha ma este fontos kérdésekben akarnának döntésre jutni, fogadják meg Jákob Rabbi útmutatását és hagyják a döntést másra.

Addig is jó éjszakát!

KABÁTOK, PULÓVER

Nem haragszom én senkire. Amikor dühös vagyok, az más. Olyankor elfog a harctéri idegesség, úgy felcsattanok, mint rossz poén, csak hát jobban hasonlítok egy vulkánra, mint domesztikált tréfaözönre, de azután? Semmi!

Nincs miért haragudnom.

Ha meggondolom, miért neheztelnék egykori hitvesemre, ha az esküvőnk éjszakáját egy Irén nevű lánnyal táncikálta át? Istenem! Fiatal volt és bohó! Akkor persze nem voltam boldog. De zsémbelni? Most? Utólag?

És hát akkor sem voltam elragadtatva, amikor József odaállt elém, hogy ő bizony nem bírja már, hogy annyi a gyermekem, mint másnak ünnepnapon a násznép és lelécelt. De haragudni? Hiszen csak túlélni próbált a nyomorult.

Vagy ott van a Béla. Dehogyis haragszom én rá, amiért fűt-fát ígért, aztán a legelső alkalommal úgy zavart el, mint annak a rendje. Nincs abban semmi megbotránkoztató. Így, ennyi év távlatából már tényleg nincs, meg aztán  volt abban szép is, meg jó is, mint bárkivel, örökké pedig az egyéjszakás kalandok sem tartanak.

Vagy itt vagy te. Amióta felakasztottalak a szekrényembe, egyenesen elbűvöl, ahogyan mosolyogsz. Talán már arról is megfeledkeztél, hogy számonkérd rajtam a verseket.

Amúgy nincs miről írjak.

Néhány kabát, egy pulóver, ez minden.

Melyiket adjam neked?

NEM ÍROK NEKED

traveling wilburys - end of the line

Vagyis nem írok neked. Nem neked írok. Írok, de nem neked. Neked, de nem írok. Még csak nem is üzenek.

Egyébként vicces. Ma azon kaptam magam, hogy már nem nyugtalanít, hogy mit gondolsz. Nem kelti fel az érdeklődésemet, hogy ki olvas, ki nem, mit tekint a Tisztelt Olvasó igaznak és mit társít a hazugság jelzőjével.

Ha van kedvem, írok. Csak úgy. Mert éppen időm engedi vagy nincs kedvem élő embert elküldeni a jó édes anyjába.

Vagy rámtör a melankólia. Na és?

Abból indulok ki, hogy ez nem faliújság, hanem napló, még akkor is, ha nyilvánosra sikeredett, mert itt van a lányom, ő is folyton elöl hagyja a füzeteit, aztán mégsem olvasok bele.

Vagy az más? Mert az nincs "publikálva"? "Igaz, igaz, Ványadt Ványadtovics Vinyov. Mintha csak magam mondtam volna!" Viszont ez meg itt mégis csak az én fellegváram, tehát azt írok, ami nekem jól esik, és nincs többé, juj meg jaj, meg ilyeneket most miért írsz, meg most akkor hogy van ez, vagy ha mégis van, az már nem az én bajom.

Azt gondolsz, amit akarsz. Még azt is gondolhatod, hogy mégis csak minden a tiéd. Egy fenét. De én már nem vitatkozom.

A LEGÉDESEBB GYERMEK

deep purple - sweet child in time

És most okos leszek, hideg és józan. És mert nem látom, hogy itt lennél, nem tudok róla, hogy üzentél volna, kénytelen leszek besorolni téged a nemlétezők közé.

Persze nagyon fáj. És persze elveszítelek. De mégis mit? Azt hogy nem vagy és nem voltál soha? Vagy azt, hogy amíg létezel, soha nem leszel?

BENDEGÚZ BETEG

Megértelek. Így tényleg nehéz. Az ember nem tudja, mit akar, ilyenkor jobb, ha bele sem kezd a semmibe.

Tudom, mit érzel. Ott van a gyerek, még kölyöklány, ott van Anna, miért is volnék jobb, mint ő, neki legalább a szeszélyeit már ismered, és tudod, szerintem igazad van. Ha fele annyi bedobással próbálnád  helyrehozni, amit eddig elfuseráltál, már rég nem volna miről beszélgetnünk.

Mert nekem sem könnyű. Nem vagyok gyilkos, nem vagyok áldozat. Kívülállóként nézem, ahogyan emészted magad, és kezdelek megsajnálni. Ez nem jó jel. Mostantól nem hihetsz nekem, nem bízhatsz bennem. Mostantól legjobb, ha ágyban maradsz.

SZÓRAKOZOM, TISZTELETTEL

Akkor most beszélgessünk a szexről. Kinek mi hiányzik, kinek mi esik jól, kinek mi körül forognak a gondolatai. Hát az enyémek itt.

Először is, leszögezem, és ez nagyon fontos, zavaros vizeken járunk. Talán a legzavarosabb vidéken, ahol valaha megfordultam, különösen akkor, ha te, Barátom, mindeddig úgy tettél, mint akinek ilyen pórias dolgokkal végképp nem volna érkezésed foglalkozni.

Én pedig azt mondom, legyen! Mert istenuccse, ez az egyetlen, amiben az a Magasságos nem tartott meg magának semmit, hanem nekünk adta, teljes szépségében, mondván, tegyétek azzá, amivé tenni tudjátok, mert ez a ti egyetlen örömötök.

Úgyhogy szexről vagy tisztelettel, vagy sehogy.

Hát tisztelettel. Én azzal kezdeném, hogy nem is olyan könnyű, mint amilyennek kinéz. Mert olvasgatom épp a társkereső rovatokat, kedves, gyöngéd, figyelmes, jóravaló társat keres mindannyiunk, meg is találjuk, szebb, mint az ördög, jobb, mint a Deákné vászna, mi kéne több, irány a szeretkezés, de hoppá! A java még csak ezután következik.

Mert jó, beleszeretek. Ez eddig megvan. "Ő az Igazi!" - mondom magamban. Ezzel is megvolnánk. Aztán jön az egymás megismerése, és akkor nesze neked, a nevetése olyan idegesítő. Régebben nem ilyen volt. Vagy igen? Meg aztán szex közben is. Egyre gyakoribb, hogy olyan szavakat használ, amelyek egyenesen eltávolítanak tőle. Mondjuk, finomkodó. Vagy egyszerűen csak otromba. És nem veszi észre, hogy az izmaim megfeszülnek, a szememben már ki is aludt a fény, már csak a testem van ott. De jó, egy apró hiátus miatt még nem megyünk a falnak.

Reggel rohanok dolgozni. Ő harmadik hete cseszi az eget, nincs kedve bemenni, gyengélkedik, nem igazán szereti, akikkel van és amit csinál.

A belső hang már egyenesen őrjöng: "Jó, egyszer-egyszer mindenki lehet önző és gyenge, de mindig?!" És stopperóra, vagyis a kirúgásig hátralevő perceket mérő eszköz indul.

Valahogy így beszél bele a választásainkba az a belső kép, amelyről többnyire nem is tudunk. Van abban minden. A test szagától az értékrenden keresztül egészen a szellemi csúcsokig.

Attól persze a másik lehet igen nagyszerű ember, páratlan férfi, csak éppen nem nekem. És ezt nem én döntöm el. Én ugyanis szívem szerint már a legelső jöttmenttel megmaradnék egy helyben egy egész életen át, hiszen jó, kicsit sánta, kicsit butuska, de mit számít az, a másik meg kancsal és nincs zenei hallása, egyikünk sem tökéletes, de hogy mit érzek tökéletesen jónak, mármint nekem jónak, az nem a tudatos döntésemen fog eldőlni.

Mondok egy példát. Szanaszét hagyja a zoknijait, a szobája tiszta dzsuva, hisztizik, ha megközelítem az íróasztalát, megszegi az ígérteit. Nem baj. Imádni fogom érte.

Reggelente óramű pontossággal kel, becsülettel dolgozik, okos, szép, de valahányszor ránéz a rezsóra, megjegyzi: "Nő létedre tarthatnál egy kis rendet."

Vagy rendben, legyen még ebben is tünemény. Öleljen át szerelemmel és nevessen a szemembe: "Édesem, én nálad trehányabb nőt még nem éltem!" Már ez sem gond.

Hanem mondjuk, mellém fekszik és olyan szaga van, mint egy Harley Davidsonnak. Ehhez tudni kell, hogy néhai kedvesem motorbuzi volt, így, ahogy mondom, állítom, hogy nagyobb orgazmusa volt egy kétkerekűtől, mint a legszexisebb nőtől, na, én azóta nem viselem el a motorszagot.

Mondjam neki? "Drágám, milyen parfümöt használsz? A másik jobb..."?

A baj az, hogy még természetes illata is van a testnek. És az nekem kell, hogy tetsszen. Mert abban benne kell legyen minden, tisztaság és napi fáradtság, szexuális készenlét és biztonságérzet, és hát nem értek én annyira az illatokhoz, hogy tudnám, mi az, ami komfortérzetet vagy egyenesen gyönyört ad, de ha ez hiányzik, ráadásul rendszeresen, a belső hang megint megszólal: "Nem jó!"

Aztán meg ott van a szex és a beszélgetés. Mert a kettő persze ég és föld, de mégis összefügg!

Beszélhetsz te nekem órákon át, ha a szájad szaglik, ahhoz nekem irdatlanul be kellene rúgnom, hogy ez ne zavarja meg az áhítatot.

Csakhogy, és ezt valóban nem szabad elfelejteni, a szex akkor jó, ha adott hozzá még a beszélgetés. Vagyis nem pusztán aktus, de együttlét, test és lélek különös társulása, és az azért húúúúúúha de mennyivel jobb, mint a pusztán szellemi diskurzus!

Itt azonban nincsenek érveim, legfeljebb tapasztalat. Vagyis, ha nem találkoztál még szerelemmel, azt hiszem, naphosszat papolhatok!

CSÓK, ÉDES

Most például fogom, és egyetlen mozdulattal áthúzom az összes várakozást. Nem volt, nincs.

Egyszerűen csak ráértem, volt időm és kedvem, lassabban bandukoltak a napok, ha azt mondod, jössz, majd csak ideérsz valamikor. Ez volt eddig.

Ma viszont fél hatkor keltem,  nem volt alkalmam megállni, és ha lemaradtál, őszintén sajnálom.

Elárulom, én eddig sem vártalak.

https://www.youtube.com/watch?v=gaZCZnmdmbA

ESTI MESE GYÓNÁS HELYETT

Szerinted csak a férfiak feje jár folyton a szexen?

Nem azért választunk következetesen "mellé", mert az a "csúnya" szex nálunk is mérvadó?

Ma este elképzeltem a két lábon járó szellemet és azt mondtam magamnak, tudod, mit,  akkor már inkább a Grün!

Ezt persze sokan nem értik, a történet régi, ha már úgy sem írok, legalább elmesélem.

Bekopog a Gestapo Kohnhoz:

- Ismeri maga a Grünt?

_ Én? A Grünt? Dehogy!

- Na  és a Schwartzot?

- Akkor már inkább a Grünt!

Esti ima helyett pedig legyen ma ez:

Ments meg, Uram, a szexmentes férfitól!

ÉRTEKEZÉS A SEMMIRŐL

Nem tudom. Nem volt semmi, a semmi pedig igen súlyos dolog.

Reggel átmentem a fiamékhoz, van egy másfél éves gyermekük, igyekeztem úgy eltölteni az időt, hogy mindannyiunknak jó legyen, félig sikerült, és minél tovább maradtam a kicsi közelében, annál különösebb szomorúság fogott el, hogy ez csoda, az élet, és élek én is, és te is, és élünk mindannyian, és nem tudom, mi vár rám, talán tényleg csak várakozom, mint Beckettnél Estragon, és közben az a csöppség felnő, és akarni fog, és azt képzeli majd, hogy herceg, és csak egyszer, egyszer látnám, hogy az ember az, ami!

Persze már megint végletekben és zavartan fogalmazok, hiszen láttam és tudom, hogy létezik Boldogság-sziget, de a fenébe is, néha mégsem hiszem!

Aztán, ahogy mentem hazafelé, este volt, néztem az embereket, ezt gyakran megteszem, olyan sok a fáradt ember! És olyan sokan akarnak valamit görcsösen, szinte az arcukra van írva az a feszült akarás, és ettől már összeszorul a szájuk, már nem nevetnek, és ez szomorú.

Ilyenkor igyekszem rámosolyogni valakire. Férfira nem szabad, még félreért. De a nők, ha a helyzet engedi, visszanevetnek.

Hát ilyen marhaságokról értekezve érkeztem el a gondolathoz, hogy úgy érzem, gyönge vagyok és fáradt, ilyenkor a legjobb, ami történhet, ha hagyod, hogy legyek, éppen úgy, ahogy a semmi is, ami pedig igen súlyos dolog.

KARENYIN FÜLE

Olvaslak, imádlak olvasni, és közben azon gondolkodom, miért is van a legtöbb emberrel, hogy ami adja magát, nem kell, ami elérhetetlen, azért az életünket is boldogan kockáztatjuk.

Nagyon sokan, nők, férfiak mondják ugyanazt, néha magam is hasonlót érzek, bár, hogy mi elérhetetlen, nem tudom.

Persze, hazudhatjuk magunknak, hogy "csak" egy jól működő kapcsolatról álmodunk, már a szó is visszatetsző, de én már nem hiszek magamnak. Azt csak az okos fejünk mondatja velünk, mert tudja,  máskülönben amint elérnénk valamit, már tovább is lépnénk, ami azért hosszútávon fárasztó és tarthatatlan, de ami a vágyainkra igaz, hát az előttem ma is titok.

Kezdem azt hinni, Jung nem volt egészen bolond, amikor azt állította, hogy a szerelmes nő és férfi - ember-istenek, minden mozdulatukból földöntúli varázs sugárzik, és kérlek, ne érts félre, ez most nem misztikus maszlag, valószínűleg megvan ennek is a hormonális háttere, de mégiscsak varázs.

És aztán el kellene őket választani, időről időre, mielőtt a varázs teljesen elmúlik, mielőtt a másik hétköznapi és unalmas lesz, mielőtt a hajlandóságot is elveszítjük, hogy leüljünk és beszéljünk vele, mert hát nyilván nem degenerált, ha eddig fontos volt nekünk, ha eddig újra és újra nekifutottunk, hogy megértsük és megértessük vele önmagunkat, csak éppen már nem érdekes, már nincs kedvünk.

Szeszélyes jószág az ember. Nincs közöttünk egy sem, akit leírhatnánk egy valamennyire is bonyolult algoritmussal, többségünk holtáig nem szűnik változni, vagyis, ha úgy tetszik, mindenki titok, mindenki végtelen, csak hát az ő végtelenje nem kell, a másiké pedig igen.

Talán valami csodálatos összeillés és össze nem illés kell, hogy legyen, nem is akármilyen, hanem amely újjászületni, megújulni képes, történettel és jövőképpel, a pillanat maga ugyanis kevés, ha nem épül bele valami átfogóbb, határtalanabb együttlétbe.

Hú, de zavaros!

A végén még kiderül, hogy mégis csak Karenyin füle volt a lényeg. Emlékszel? Annának csak évek múltán tűnik fel, milyen visszataszító fülei vannak a férjének. Pedig a fülek mindvégig ott voltak.

A KEGYELEMRŐL

tupac - phil collins - in the air

Előbb egy kérdés.

Valóban változtathatunk azon, amit megtettünk vagy nem tettünk meg, ami történt vagy nem történt, mert elmulasztottuk megtörténtté tenni?

Valóban visszavonhatnánk a fájdalmat azoktól, akikről még Szent Antal is megfeledkezett?

Utólag persze felajánlhatunk kárpótlási jegyet vagy kitüntetést, vagy megmerítkezhetünk a Léthe vizében, csak hát én például nem tudom elfogadni a pénzt, a plecsniktől nem érzem jobban magam, és ahhoz, hogy mindent elfelejtsek, előbb meg kéne halnom.

Akkor mi az, amin változtatni lehet? Az értelmezésen - talán igen.

Egyébként pedig, ha csak úgy, megbánva a történteket, a tények megmásíthatók volnának, nekem már nem is volna szükségem kegyelemre.

ÖNMAGÁBAN A BŰN

Várj! Úgy képzeled, mint Robinsont vagy mint Rousseau vademberét? Mert mindkettő hamis! Ugyanis a bűn fogalma emberhez, ezért társassághoz, társadalomhoz, ebben már megállapodtunk, zoón politikon mivoltához kötött.

Önmagában, an sich, bűnt emlegetni értelmetlen. Kizárólag emberi keretek között lehet bármilyen tartalmat tulajdonítani a szónak, ami azonban eredetéből fakadóan máris közösséghez kötött. Ha kiragadod a biológiai lényt a morális kötelékek hálózatából, vagyis az emberi társadalomból, akkor miről beszélünk? Maugli lelop egy fügét a fáról? Vagy megöli Kát, mielőtt az megfojtaná? Ugyan!

És a gyermek! Hogyan lehetne addig gyermeki bűntudatról szó, ameddig nincs tudat, nincs én és felettes én, nincs szocializáció?

Hogy a beépülő normarendszert bizonyos értelemben örököljük? Igen, feltétlenül. Hiszen a közösség bélyegét viseli magán minden erkölcsi hivatkozás, amely persze akaratlanul is hordozza majd, hangsúlyozom, majd, az egyén és nem pusztán a kifejlett biológiai egyed arculatát.

A bűn fogalmának a tudata önmagában még nem bűntudat. Attól, hogy tudom, hogy embert ölnöm bűn, ezt mondják, felfogom, értem, ettől még nincs, miért is lenne bűntudatom. Sőt, ha embert ölnék is, akkor sem okvetlenül érzem majd a furdaló lelkiismeretet. Csak akkor, ha az  általam "elkövetett" gondolat, szándék, akarat, cselekedet vagy mulasztás magát a már interiorizált értékhierarchia rendjét ingatja meg.

Márpedig ehhez szükséges valamilyen már a szemlélet számára keretet biztosító és a társadalom, azon belül annak valamely csoportja által közvetített értékrend, amely a lelki személyiség érésével egyidejűleg többé-kevésbé belső erőként nyilvánulhat meg.

És persze akkor még ott vannak az egyidejűleg fennálló, de egymástól gyökeresen eltérő értékrendek ütközéséből adódó tudathasadásos állapot lehetőségei, amelyek majd csak ezután lépnek be az önértékelésünket meghatározó tényezők körébe.

Önmagában, az elszigetelt, a valós viszonyaikból kiragadott egyének vonatkozásában nincs cselekedet, amely a bűn nevet viselhetné. A tények maguk is a cselekedetek összjátékában tesznek szert ilyen vagy olyan meghatározottságra, kerülnek megítélés alá az egyén, a csoport vagy csoportok és az átfogó emberi közösség, kultúra, kor stb. fényében.

Íme az értelmezési tartományok szövevényes rendszere, amelyen belül egyáltalán értelme lehet  akaratot, tényt, emberi megnyilvánulást a bűn fogalomkörébe vonni.

TEGNAP ÉS MA

Tegnap elfáradtam, nem néztem még a kommenteket sem, a gmail-ben is csak két embernek válaszoltam, ők a legkitartóbbak, a legönzetlenebbek, talán mert közömbös vagyok nekik, talán mert megszokták, hogy minden nap írnak, és hát valaki belém nevelte, hogy ha írnak, illik mielőbb válaszolni, hát írtam nekik.

Ma nyilván előveszem a megjegyzések rovatot, megteszem, ami tőlem telik, itt szerencsére nincsenek sokan, viszont annál rázósabb, elvárják, hogy gondolkodjam, beszéljek összefüggően, lehetőleg következetesen, ez nem mindig sikerül, különösen most nem, hogy fáradt vagyok.

A gondolataim szanaszét szóródnak. Vettem öblíthető hajfestéket. Csináltam pizzát. Nem nagy kunszt, de házilag jó. Találtam halálbiztos ajakrúzst, tizenhat órán át megmarad, az íze nem rossz, aztán meghoztam a döntést, adok még egy hetet a vörösnek.

Elméletek, rendszerek, szerveződések. Nem a te hibád, nem a világ hibája, ma mindez üresen cseng.

Tegnap megpróbáltam megértetni magam. Ma szívesebben hallgatok.

Amikor a lábamat amputálták, valahogy nem hozott tűzbe, ha latinul vagy éppen magyarul tették. Csak a fájdalomra valamit adjanak!

peter gabriel - mercy street

FELIRAT

Gondoltam, próbálok találni egy képet, feliratozom, gondoltam, elmondja, amit érzek, megközelítené az életemet, aztán, ahogy böngésztem, rátaláltam erre és nem volt miért tovább keresnem.

Feliratoznom nem sikerült. Nem voltak szavak, nem voltak gondolatok. Csak néztem, mint ha én magam erőszakolnám meg önmagam, az egyik az igazság, a másik a hazugság nevében.

Jobban szeretek igaznak tűnni. Az igazság maszk. A perszóna is, szegény. És hogy melyikünk szenved jobban, nem tudom.

FÁRADTSÁG

Ma korán fekszem le, elfáradtam, nem voltam jó senkihez, még önmagamat sem kíméltem, más kérdés, muszáj-e az embernek olyan általánosságok mögé bújnia, amelyek kötve hiszem, hogy tartalmaznak bármiféle igazságot, de ez már lényegtelen.

A helyzet egyszerű. Adott egy én, aki menthetetlenül és egyre nagyobb biztonsággal cseszi el az életét, és tök mindegy neki, hogy ezt a társadalmi konvenció hogyan ítéli meg, már egyenesen émelyítőnek tartja, hogy olyankor is erkölcsről beszélnek, amikor már csak eleven hús van, még a földigilisztába is több lélek szorult, mint belém, hagyjanak most az erkölcsökkel, hagyjanak nekem minden filozófiát!

Az isten bassza meg! Hát nem az ember az ura az erkölcsöknek és a bölcseletnek? Vagy végtére mi a fene folyik itt?

Egyébként fölösleges. Nincs semmi. És csak ez, ha van. A többi hazug, annyira, hogy jobb volna elfelejteni.

"GONDOLTA A FENE!"

 nina simone - don't let me be misubderstood

Elment a kedvem a magyarázkodástól. Mint a favágás, esküszöm. Vagy mint a Déva vára. Mert mire nagy nehezen leírom: "Ez itt a vár!", már kezdődik is, hogy: "Mit írtál? Kinek írtad? És ez azt jelenti, hogy...?"

Egy, nem írom senkinek. Itt szakadjon rám ez a csillagos ég, ha van még a földön akár csak egyetlen férfi vagy nő, akihez közöm volna túl valamiféle kíváncsiságon vagy elemi jólneveltséggel társuló szimpátián.

Kettő, ha úgysem olvasod, nem mindegy neked, mi az?

Három, a fentiekből nyilvánvaló, hogy az értelmezése annak, ami ebbe a viszontagságos sorsú blogba bekerül, mindenkinek a magánügye, kivéve engem, mert nekem van a legkevesebb hozzáférésem ahhoz, hogy mit olvasol ki a szavakból és mit tulajdonítasz nekem. De tudod, mit? Nem baj.

Szinte boldog vagyok, hogy éppen csak az ellenkezőjét állítom annak, amit belém beszélsz. Egyenesen szórakoztat, hogy éppen a következtetéseiddel szöges összeférhetetlenségben álló oldalt képviselem. És ahogy már nincs többé dolgom önmagammal, eszembe jut, hogy egyszer az mondtam: "Érezd jól magad!"

Szerintem maradjunk most is ennyiben.

FALMBOYANT

Azt én nem hiszem, hogy pusztán, mert játszol velem, fontosabb volnál bárkinél, aki előtted érkezett.

Volt az is. Volt, hogy úgy próbálta érdekessé tenni magát a szívjelölt, hogy egyszer csak nem válaszolt vagy eltűnt egy hétre, egy darabig ez is működött, amíg rá nem jöttem, hogy ami a felhőtlen átváltozások mögött meghúzódik, nem más, mint ócska taktika, gyermekded titkolózás, amely nem fed sem erkölcsi tartást, sem elhivatottságot, hanem hiúság és nemtörődés táplálja azt a látszatot, mint ha ember volna a flamboyant külszín mögött.

Ne akard, hogy különlegesnek lássalak. Ne várd, hogy sóvárogjam az álmokat,  amiért beteljesületlen árnyékainkat görgetjük magunk mögött. Legyél te olyan, mint a nap. Egyszerű, határozott. Éppen csak egy a megszámlálhatatlan égitest közül.

INDULATOK ÉS ALKALOM

Hogy miért voltam indulatos? Talán mert féltékeny voltam. Talán mert először életemben, és persze ezt hazudtam már vagy százszor, legutóbb egy éve, amikor épp veled töltöttem az éjszakát, nem éreztem magam egyedül, és bár szörnyű ezt így kimondanom, különösen mert itt vagy és tudod, de tudod, annyiszor megtörtént már, hogy az ágyon túl halálra untam magam egy-egy férfival, emlékszem, úgy ébredtem, mint ha idegenek lettünk volna, most pedig más volt, most hajnal volt és ő egyre csak mesélt, és közben megfordultak a szerepek és ő volt Seherezádé, én pedig hagytam, mert jó volt, mert álomszép volt az alkalom.

joe cocker - don't let me be misunderstood

KANTIN A SIVATAGBAN

Hogy én mekkora egy marha vagyok! Harmadszor ülök fel ugyanannak a trükknek, ugyanott, ugyanolyan körülmények között, ugyanannak a Hétpróbás Haramiának, mint annak idején Tanzániában, amikor Dar as Salamban hastáncosnő voltam a király udvarában, aki házának ékességeként éppen csak azt felejtette el megemlíteni, hogy jóllehet Etiópiából jöttem, származásom szerint hercegnő vagyok.

No, kislány, ha így folytatod, nem adok neked három hetet és elnyered a Balekok Királynője címet a már amúgy is meglevő Notórius Hazudozó és Félbolond titulus mellé, ehhez amúgy sem hiányzik más, mint hogy mindennek a tetejébe még komolyan vedd magad.

De tudod, mit? Mielőtt megszakadnál az erőlködéstől, hogy annak imponálj, aki nem törődik veled, írj meg egy tucat levelet Arábiába, küldj el néhány bűbáj mosolyt a szomszédos Egyiptom uralkodójának, turbózd fel a társasági életedet némi filozófiai diskurzussal az élet értelméről és kártékony mivoltáról, ettől döglenek a férfiak, aztán eredj el sétálni.

Hogy hova? Teljesen mindegy. Csak ne felejtsd el magaddal vinni a lányodat, mert ahogy ismerlek, a végén még összeszedsz  valami félnótást a sivatagban, aki mesélni kezd majd a tündérekről meg a gravitáció okozta esti könnyezésről, és hát persze, hogy beveszed neki az egész maszlagot.

Csakhogy abból ma nem eszik még a kalifa sem! Hát még egy közönséges nagyvezír, aki , ha jól látom, éppen a kantinban mulat!

ISTEN BOCSÁSSA MEG NEKEM, ERRE MONDOM ÉN AZT, HOGY BASZOMALÁSSAN, ÉN EZT NEM ÉRTEM!

Hogy mit nem értek? Semmit. Így, a maga őseredeti egyszerűségében, ahogyan mondani tetszik, ahogyan képtelen vagyok megkülönböztetni a tonikát a hipertóniától,  a huszonötödik utcát a harmadik évezredtől és téged attól a pocsék gondolattól, hogy vagy.

Mert hogyan is volnál! Anyám bizonyára mesebelinek nevezne, ez az a "hol volt, hol nem volt" eset, többnyire nem volt vagy nincs.

Akkor meg miről írok? Na, ezt végképp nem tudom.

Írok, mert haragszom rád, nem is, dühös vagyok, de mégsem rád, mert amint azt az iménti konklúzióban summázni voltunk szívesek, te nem vagy és nem is létezel, hanem van itt egy elme, amelyben van a képzelet, haragudni azért csakis az elme birtokosára haragudhatok, aki azonban nem más, mint én, márpedig magamra haragudni akkor sem fogok, ha a logika úgy diktálja, mert belőlem csak egy van és engem tessék szeretni, ha másnak nem, legalább nekem és általam, vagyis nem haragszom, vagyis dühös sem vagyok, hanem csak úgy vagyok és írogatok.

Belátod végre, hogy igazam van? Megérted már, miért mondtam, hogy nem értem?

Jó. Akkor már ketten vagyunk.

AZ ÉRTELMEZÉSRŐL

"Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura."

Nem hiszek a normatív erkölcsi rendszerek egyetemességében. Adott közösségek nagyon is konkrét relációi tehetnek valamit tetszővé vagy visszatetszővé, és minden esetben az ember a maga emberi viszonylataival ott és akkor lesz az értelmezések tengelye. 

Úgyhogy elegem volt a prüdériából, de még inkább abból, hogy itt már mindent szabad.

Mától ezt mondom: Nekem tetszik.

Mától ezt mondom: Én ítélem magam.

Te pedig azt csinálsz, amit akarsz.

the beatles - rocky raccoon

KAMU

Az igazságon sokszor elgondolkodom. Volt, hogy azt mondtam, mást sem csinálok, mint hazudok, de a felületes ismerős ebből arra következtetett, hogy gazember, gaznő vagyok, ami badarság.

Nem tudom. Igyekszem őszinte lenni, de az őszinteség közelebb áll a belső világhoz, mint a tényekhez. Ezért lehet, hogy az ötszáz forintos póló, mire hazaérek már csak kétszáz forintba kerül, hogy a főnököm, aki csúnyán néz rám, mire mesélni kezdek róla, már szarvat és patát növeszt, hogy rettegek, amikor valójában épp hogy átfut rajtam a bizonytalanság, mert odabent minden másképp történik.

Itt van például a szerelem, amiről olyan szívesen beszélünk. Istenemre, van akire nem is emlékszem, pedig, ebben biztos vagyok, akkor, ott, megevett érte a fene. Másról meg azt hittem, főleg, mert szeretőm sem volt, hogy hipp-hopp elfelejtem, és itt van ma is velem, és akarva-akaratlanul azon kapom magam, hogy néha még mindig vele beszélgetek. Akkor most melyikről kellene mesélnem, ha a múltamról kérdezel?

Tények? A niemand alak lehet, hogy ágyasom volt, míg a másik soha. De a nagyobb hazugságot mégis akkor követem el, ha a jött-ment szeretővel untatlak, és éppen csak azt felejtem el megemlíteni, hogy van nála sokkal fontosabb.

Azt hiszem, a hazugságnak több köze van ahhoz, ami lényeges, mint a tényszerűhöz.

Vagy vegyük például, hogy féltékeny vagyok, te pedig csél-csap, de édes és hűséges kölyök. Szembejön veled egy tüneményes lány, örömében a nyakadba ugrik, megiszol vele egy kávét. Este elmondod, mert te aztán becsületes vagy. Oké. Tudod, mi lesz a jutalmad? Kb. három hét mosoly szünet. Holott lehet, hogy ha nincs ez a cirkusz, már rég el is felejtetted volna a jövevényt, főleg mert némiképp közönséges.

Mit tegyél? Fogalmam nincs!

Ha tényleg becsületes vagy és számíthatok rád mindenkor, akkor lehet, hogy a legjobb, ha kihagysz az egész flörtből. Akkor most hazudsz nekem? Talán igen. De ha tényleg lényegtelen, ha estére már nincs, akkor talán nem.

Persze ilyen alapon, mondhatnád, mondhatna bárki bármit. De nem. Mert vedd észre, éppen hogy nem a lényegtelen perceket hallgatjuk el, hanem, miközben telis de tele szórjuk a másik szemét az igazság- vagy a ténydarabkák porával, hogy már azt sem tudja, hol áll a feje, közben éppen csak arról nem teszünk említést, amiről nagyon kellene. És ezt nevezem én hazugságnak.

Miért tesszük? Azt hiszem, többnyire gyávaságból. Mert itt vagyok én, és önző dög vagyok, és nem akarom elveszíteni a másik figyelmét, türelmét, kedvességét, mint most a tiéd, és pontosan tudom, ha mindent tudnék magamról, ahogyan mellesleg tudok, a te helyedben már tovább is állnék.

Nos, hogy tetszik? Szerintem kamu. De tudod, mit? Ha ráérsz, még öt percig maradj.

ÓDÁK ÉS GRÁCIA

A Stendhal regényekben mások a nők. A lábacskájuk törékeny, harmincötösnél nem nagyobb, homlokuk magas, minden mozdulatukból árad a grácia.

Az én lábam negyvenes. Sokak szerint húsos, szerintem, mint ha egy darabból faragták volna. A homlokom átlagos. A mozdulataim, igaz, finomak, de szinte percenként magával ragad a hév.

Akkor lemondjak a himnuszokról?

Vagy űzzem szerényen mesterségemet?

Dehogy!

Majd dalba foglalod a tökéletlenségemet.

A NAPHERCEG

Látod, ma megint aludtam, pontosabban aludtam már kora este és utána hajnalig, közben viricskolás, a teljes züllés, Kisvárosi gyilkosságok, néha felébredek, félálomban hallom, amint Pandóra szelencéjéből előlép a gyilkos, aztán békésen alszom tovább, átalszom az újabb részeket, végül üvölteni kezd az óra és én rohanok lélekszakadva, hogy élvezzem a gyermekmegőrzés szépségeit.

Minden flottul megy. A gyerkőcöt megetettem, leraktam aludni, és mert reggel már annyi minden történt, annyi minden felkavarta az egyensúlyomat, leülök írni, hogy múlassam veled a délutánt, na és hogy téged mulattassalak.

Persze, nem hiszem, hogy reggeltől éjszakáig nevetőgörcsben kellene fetrengenünk. A baj az jönni szokott kérés nélkül és csőstül, van mindig, bár engem most igazán elkényeztet a sors, én itt vagyok veled, az unoka sem rendez jelenetet, amúgy nem szokott, még két nap Hawaii és kezdődik a meló, addig még türelmes vagyok, és ha nem sürgetsz, hogy főzzek egy csirkepaprikást, na meg hogy töltsem veled az éjszakát, akkor az egyszerűen mennyei, mert érzem, bármibe fognék, csak elhamarkodnám, annak pedig ugyan mi füle-farka volna.

A pánik enyhül. Igaz, továbbra sem tudom, mit akarok, jó volna veled tekeregni, és ha véletlenül nem kötnénk ki egymás paplanos vagy paplantalan ágyikójában ma sem, jó volna tudni, hogy van a világon egy Napherceg, csak nekem, és nem odadobni téged és minden álmot annak a léha pillanatnak, hogy utána bölcsen elmerengjünk a kételyen: mi igaz és mi az, ami mindebből megmarad.

PAPAGENO NEM CSACSOG

Jaj, csak le ne szokj, édes jó Papagenóm, a sok-sok meséről, történetről, azt én nagyon szeretem, a csendet kizárólag a tökéletes boldogság vagy a mélységes gyász pillanataiban viselem!

Tudod, mi annyian voltunk testvérek, mint a rosta lika. Ebédnél be nem állt a szánk, hangoskodtunk, egymás szavába vágtunk, mindenki mondta a magáét és találta ki a másik gondolatát, igazi zűrzavar volt, zenéhez szokott füleknek nem éppen szabványos muzsika, anyám neheztelt is érte, de mert többnyire bolondoztunk, ugrattuk egymást, azt hiszem, így volt rögtönzött, így volt gyönyörű.

Kérlek, bocsásd meg, ha olykor a szavadba vágok. Te azért csak mondd, mert figyelek ám, minden látszat ellenére minden szavadat számon tartom, legfeljebb minden szavadról eszembe jut valami, és mert elfelejtették blokkolni a gátlásaimat és az asszociációk áradatát, hát tör belőlem elő a butaság és itt-ott, hogy jó napod legyen, egy-egy rendhagyó, álomszép ária.

ingmar bergman - varázsfuvola